Csodás napra virradtunk. Egész éjjel esett a hó. Imádom. Meg Füli is és a Gazdám is. Az utóbbi képes szinte órákat kint állni a teraszon és bámulni a havazást. Én közben húztam a lóbőrt a babzsákon és Füli popsiján. Kitaláltam, hogyha már nem engedi át mindig a nagypárnát, akkor használhatom a fenekét fejtámlának. Nem is rossz, azt kell mondjam.
A héten egész jóhírek érkeztek. Például a jövő héttől futhatunk sportszerűen. A Gazdám bordái végre összeforrni látszanak. Óriási puszikat kaptam, amikor hazatért az orvostól és meglebegtette, hogy a jövő héttől visszatér a szabadság – mármint az ő szabadsága, nekem eddig sem volt gondom – és végre szelhetjük a kilómétereket szabadon, futócipőn. Én is lelkesnek mutatkoztam, végül is mindig velünk robog, úgyhogy ez nekünk is csak egy ajándék. Meg talán nem fog állandóan sipítozni, hogy ne húzzak pórázon. Ad egy, senki sem mondta, hogy rakjon madzagra – persze ezt mindig azzal magyarázza, hogy ez a sok hülye autós miatt van, akik gonosz módon vezetnek és csak minket akar megvédeni. Ezen egyébként el is gondolkodtam, mert a héten baktattunk le a Bársonyosra reggel, és jött a szokásos kék nagy Honda, aki már a nyáron is beszólt nekünk, „hogy talán pórázra kellene tenni a kutyát” c. idegbajos szöveggel, miközben a Gazdám nyeste a füvet a saját házunk előtt – és most megint robogott le a MI utcánkban (minden hétköznap megteszi 7.15 és 7.30 között), de én egy irtó finom illattal voltam elfoglalva és hiába óbégatott a Gazdám, hogy menjek már oda, nem mentem, és majdnem elgázolt az a nagy kék szörny. A Gazdám azóta is minden nap felhúzza magát, hogy hogyan olvashatna be a némbernek. Nyáron azt mondta neki, hogy „magát is pórázra kellene tenni”! Én ezen olyan jól szórakoztam! Szeretem, hogy a Gazdám ilyen megmondós. Végül is, ha ő nem, ki áll ki értünk?
Szóval vasárnap reggel. Kávézgatós, olvasgatós, már ismerem a napirendet. Én is egészen belejöttem a reggeli lustálkodásba, amikor lejön kávét készíteni, mindig megdögönyöz minket, amit szeretünk ám, de csak akkor, ha pontosan egyenlően adagolja a simit, rögtön szólunk, ha úgy érezzük egyikünk kevesebbet kapott a másiknál. Ha többet, lapítunk;).
Szóval viszatáncolt az emeletre a több liter tejeskávéval, én is visszadőltem Fülire, majd pittyent a telefon, és a Kutyás Gang Nórija bejelentkezett, hogy mégis jönne reggel a Bársonyosra, tudunk-e indulni. Hát, nem hiszitek el, de a földszintig hallottam a sóhajt, hogy most mi legyen?! Mert itt kellene hagyni a paplan melegét, meg a sok olvasni valót, viszont minden csupa-csupa fehér, és oly csábító. Kattogtak a fogaskerekek, fogyott a kávécska. Aztán billentyűzetet ragadott és megizente, hogy lassan, de biztosan érkezik… Olvasgatott még picit, igyekezett magával kompromisszumot kötni, majd lassan kikecmergett az álom-illatú ágyneműből és beöltözött a kutyás-havas szerelésbe. Persze a két művelet között azért elkészült az újabb két bögrényi kávé. Mi nem kapunk ilyenkor még reggelit, nehogy összeakadjon a pocakunk saját magával. Ezt nem is akarom hallani! Szerintem, ha negyed kiló kacsazsírtól nem lett bajom, akkor semmitől sem lesz és én igazán elbírok két adag reggelit is. Egyet séta előtt, egyet meg utána. De a Gazdám ebben is hajthatatlan. Szóval zubogtunk le a Bársonyosra és legnagyobb meglepetésünkre a fél Gang ott volt! Nórika, a cinikus Gábor bácsi, meg Ranger Ivánka, és éppen Soma Goldie-t akarták kiszabadítani a kert fogságából. Marlenka ablakát hógolyózták, aki szemmel láthatólag nem lelkesedett az ötletért. Aztán minden bátorságra fény derült, mert előkerült a varázstermosz:DDD! Varázstermosz rumosteával. Hát innen az a nagy hógolyózhatnék! Jószívűek amúgy. A Gazdámnak is töltöttek egy csészével. Füli oda is súgta nekem:
– Ezt nem hiszem el, ezek már megint isznak!
– Mindegy, mondom! Én a lazacra lövök, amíg azt ellophatom, én lapítok.
Szóval így esett, hogy megint az egész környék tudta, hogy megérkeztünk. Gábor bácsi beszólogatott, Ivánka kiosztotta a Gazdám, Nórikát meg alig hagytuk szóhoz jutni, de azért huszadjára általában minden sztorit befejezett. A múltkori írásom kapcsán a szemünkre vetették, hogy lemelegeztem a goldie-kat. Nézzétek meg a képeket, önmagukért tanúskodnak! De hát leírtam már, hogy engem ez egy csöppet sem zavar! Kinek kivel jó!
Amúgy ez az egész Gang egy igazi pletykafészek. Csak mindenkinek más az imidzse. Milyen jó, hogy a mi nyelvünket szinte senki sem érti! Ha akarom, akkor tudnak olvasni a szememből, mert könyörgően nézek a reggelim felé, ami a konyhapulton melegszik. Vagy elesetten, hogy megfelel-e, ha csak a két mellső lábammal megyek be a kosárba, amikor helyemre küldenek. No de azt, amikor megugatom a kerítésünk előtt elhaladni merészelőket, azt senki nem érti, kivéve az intelligensebb fajtatársaimat. De mi Fülivel értjük ám az emberi nyelvet! Mi tudjuk, mit halandzsáznak össze és keringetik a híreket a környékről! Pláne, ez a rumos tea, ez aztán megeresztette a nyelveket! Én már nem is akartam a végén hallani, hogy mik történnek errefelé az iskolákban, meg férjekkel és feleségekkel, ez az én zsenge lelkemnek már tényleg sok! Mindegy, jó távolra elrobogtunk, így ehettünk megint egy kis havas trágyát, ők meg pletykálkodtak. Aztán zárásképp jött a goldie szex. Hogy én hová költöztem!
