Sűrű az év vége. No meg ez az egész év olyan zilált volt. De felépültem. Pikk-pakk. Bivalyerős kislány vagyok. Pici, de erős. Mint Bors néni. Egyébként mindenféle nevet begyűjtöttem az utóbbi időben, speciel a Bors nénit nem, ezt csak hasonlatképp írom: De például, hogy: ördöglány, mazsola a domina, töpörtyű, Csubakka a balerina, Miss Hiszti és ehhez fogható őrültségek. Az egész onnan gyökeredzik, hogy nem bírom elviselni, ha Fülit simogatja a Gazdám, és ilyenkor ráülök Fülire. Velem ne packázzon a Gazdám. Ha már felköltöztetett az elitbe, akkor királynői bánásmódban kell, hogy részesüljek. Csubi vagyok – mert szőrös a burám (az idén csak egyszer voltam fodrásznál!) – a balerina, mert mindig keresztbe teszem a mellső mancsom, 5. pozícióba. Mert van bennem ám kecsesség, sok! … meg egy jó adag dominancia. Így olvastam legalább is a tudományos szaklapokban, meg a horoszkópom is erről árulkodik. Hogy a csillagzat, ami alatt születtem, az domináns. Így lettem én domina. De erről sem én tehetek!
Tulajdonképpen két sajátosságom együttes állása fémjelzi a sikerem: a nézésem és járásom:):
Jaaaaa, és ma még egy jelzőt kaptam: Elemi Ösztön. Az eszem megáll! Ezt azért kaptam, mert megkergetem a macskákat és követem a szagokat. Ilyenkor fittyet hányok a Gazdámra. Vadászkutya vagyok. A macska márpedig egy zsákmány. Ez a definíciója. Tudom, a Gazdám szüleinél is él egy nagy vörös, házi Garfieldnek hívják, állítólag 9 kg (télen – nyáron!), és úgy hallom, ő helyre tenne. Hohhhhhhhó! Mármint engem? Ne vicceljünk már! Engem? Egy macska! Széttépem! Mondjuk, lehet, gyúrnék rá előtte. Egy schnauzerrel lakik együtt, és az a hír járja, hogy őt kitúrja a saját házából. Nos, nálunk, két dudás nem fér meg egy csárdában, de nem ám! Azt is rebesgetik, hogy gyilkolja a rigókat és veri a nála kisebbeket – ezzel nem tudok egyet érteni, ez nagyon nincs így jól. Áhhh, de macskák! Ki is értené meg őket?! Finnyásak, képmutatóak és rém lusták. Egész nap tudnak hortyogni. És kedvtelésből szadiznak madarakat. A macskák igazából azért léteznek, hogy bosszantsák a kutyákat, ez köztudott. Vegyünk egy példát: Ül a kert előtt az utcán. Napozik. Én bemérem, ő meg csak szuggerál azzal a jég hideg jáspissárga szemével. Elindulok azzal tipikus Kócos-járással, majd, mint egy jaguár élesbe kapcsolok, és pont mire elkapnám a farkát, egy hirtelen mozdulattal, mint egy légtornász, felkapaszkodik a kerítésen, én alig tudok fékezni, hogy ne legyen kockás az arcom, és már bent is van. Ott meg fúj és prüszköl. Én meg teljesen felajzva állok, ráadásul közben a Gazdám és Füli ott hagy, kereshetem meg még őket is. Néha Fülit is be tudom fűzni, hogy kergessük meg együtt a macska-szerű ellenséget, de ő jobban respektálja a Gazdánkat és (általában) szót fogad, én meg ilyen helyzetekben fütyülök rá magasról.
A másik sarkalatos pont az együttélésünkben – mármint a Gazdámmal – hogy guberálok. Otthon is újraszelektálom a szelektív szemetet, az utcán meg csak szimplán takarítok. És sajnos van mit! Rettentő szemetes még ez az elit környék is. A Gazdám ezen minden nap felkapja a vizet. Fotózgatja, aztán elküldi a koordinátákat az illetékeseknek. No, én meg találok ezt-azt. Csontot, konzerveket – amit még utó-mosogathatok -, penészes kenyeret, minden féle huncutságot. Állítólag rosszul lehetek ezektől, meg meg is halhatok. Ez azért elgondolkodtatott. Egyszer leült mellém a Gazdám és elmagyarázta, hogy sok a gonosz ember és sokan nem szeretnek minket, ezért megmérgezhetnek. És ez ezért nagyon veszélyes. Hümmmm, elszomorodtam és ez azóta is ott motoszkál a fejemben. Muszáj lenne „megemberelnem” magam. Sok borsot török a Gazdi orra alá.
Egyébként szellemeket látok. Sokszor látom őket és ilyenkor ugatok. Ti nem látjátok őket, csak én. Füli sem látja. Vagy lehet, hogy igen, csak nem szól. De én sokat látok belőlük. Főképp este jönnek. Vannak jók és rosszak. A rosszakat kiugatom, a jók bent maradhatnak. Csak hogy valami hasznomat is vegyék végre.
És ismét felmentünk a Pilisbe! Hát, ha valamiért tényleg rajongok, akkor az az erdő. Egyik nap minden hófehér volt, mint egy Holle Anyó-táj, fehérek a fák, üvegfehérek, deresek a falevelek, ropogtak a mancsunk alatt. De két nap múlva csupa, de csupa sár lett minden, nem is nagyon tudtunk futni, mert csúsztunk a sárban. Mint az igazi vaddisznók. Amúgy azért nem is jöttünk most sokáig az erdőbe kirándulni, mert rengeteg vadmalac kószált az idén, és nem akarta a Gazdám, hogy baj legyen. Márpedig egy vadmalaccal még én sem bánok el! És pont olyan színű a bundánk, mint az avar. Bámulatos a természet! Kaptunk is fényvisszaverő mellényt egy barátunktól, hogy mindenki lásson minket az erdőben, a vaddisznók is, de sajnos én elvesztettem az enyémet :(. Fenn akadhatott valamelyik bozóton, amikor loholtam a szagok után. Elsőre megtaláltuk, másodjára már nem. Persze, kapok egy másikat. A zsebpénzemet már elköltöttem jutalomfalatra, így a Gazdi hitelez nekem.
Néha eszembe jut, honnan jöttem. Semmi pénzért nem adnám oda a mai életem. Van egy Fülim, meg a Gazdi, babzsákfotel, meg kert. 2017-es fogadalmam az, hogy nem húzok pórázon. Persze nem magamtól fogadtam meg, a Gazdi a fülembe súgta, hogy ezt kell megígérnem. Most aztán gyúrhatok rá. Mondjuk nem szabott határidőt. Ergo lehet az év eleje, avagy 2017 decembere. Hibázott. Meglátjuk, mit tehetek…
…. folytatása következik.
Gazdám egyéb írásai: https://iosonocosi.cafeblog.hu/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: