Tényleg itt a tavasz! A bundám is igencsak megnőtt a télen, jól is jött, ahogy Fülit melegítettem a kutyaházban, de most már langyos az idő, szeretnék fodrászhoz menni!
A múlt hétvégi sétánkon elvágtam a lábam, persze megkaptam a magamét már megint, hogy „Jaj, Kóci, már megint mit csináltál? Meg mi a fenének kell neked bemenni olyan helyekre, amelyekre nem kellene hogy bemenj?” Mindig felkapom a vizet ezeken az értelmetlen kérdéseken! Hogy-hogy minek? Van ott illat, ami csalogat, vagy rigó, vagy pillangó! Mindegy is, a lényeg, hogy hívogat és nem állok ellen neki. Tényleg csúnyán lezúztam a lábujjam, de én nem vagyok az a kényes fajta, mindig mondom! Eb csont beforr, ahogy Ti mondjátok emberek. Mindeközben hallom, hogy a Gazdám ismét jajveszékel, mert Füli a szájába vett egy békésen napozgató cicust az útszélről és kicsit megtortnáztatta. „Füli, fúj, Füli nem, Füli tedd le!” – Jaj, de vicces volt! A cicus még kicsit deliriumos állapotban próbált Fülitől szabadulni, miközben nagyokat ásítozott, ami nem is vezetett sikerre, így aztán a Gazdám hisztérikus parancsszavainak engedelmeskedve visszapottyantotta az ősi ellenséget a napozóhelyére. Így indultunk tovább, bár addigra gondolom már az egész hegy felébredt:DDD
Összefutottunk legfiatalabb barátunkkal, Miksával, két éves kiskrapek, aki rajong értünk. Vigyorog és kurjongat, amikor felfedez minket. Anyukája múltkoriban behopiztatott a babakocsiba, ilyen sem fordult még elő velem! Kedvelem Miksát, jó emberke-anyag. Már most imádja az élővilágot. Kár, hogy nem volt nála rágcsálni való keksz, de most megsúgtam neki, így ha legközelebb találkozunk, biztosan nem feledi;).
Mire hazaértünk a kalandtúráról, ami egy békés vasárnap reggeli relaxációs sétának indult, a Gazdi idegei kissé hullámosak lettek. Bevezényelt a kosaramba, csinált nekem lábfürdőt, hogy lemossuk az út porát és bekötözhessen. Illatos kutyafürdő. Grrrrr. Mondtam már, hogy utálom! Azért, mert egy kozmetikai cég úgy gondolja, ez jó lesz nekünk, attól mi, még kutyák, utáljuk! Illat a szarvasé, meg a nyúlé. A samponé nem! Kitaláltátok, mi? Persze, hogy végigrongyoltam az egész földszinten sárosan vizes lábbal! Uuuuutált érte! Kiabált, sziszegett, könyörgött, hogy szaladjak vissza a kosaramba. Magamtól tényleg nem akaródzott… De rásegített. 😉 Aztán olyan kötést tekert a lábamra, hogy magam is megcsodáltam! Tény, hogy beleizzadt és felvonultatta az egész gyógyszeres ládájának tartalmát, de a végeredmény klassz lett!
Azért egy valamit persze nem értek: miért nem hagyják, hogy én gyógyítsam meg magamnak? Rákoppint a fejemre, amikor matatni kezdem a sérült mancsomat, meg állandóan „nem”-ezik, amikor már csak oda felé kacsintok. És így telt el egy hét. Egzecíroztatás, csesz….egetés, kötözgetés pocaksimivel, meg doktorbácsi. Balázs doki azt mondta, hogy nem is súlyos annyira azért… Tudtam, hogy a Gazdi dramatizálja túl…. Ahelyett, hogy én ápolgathatnám a mancsom magam.
Valamelyik nap talált egy halott énekesmadarat a teraszon. Teljesen kiborult! Igyekeztük vígasztalni Fülivel, hogy ez az élet rendje, és eddig biztosan boldog élete volt, de nagyon kétségbeesett. Amúgy sem volt túl jó passzban, a sok minden miatt, ami a házzal történt, de valahogy a madárka tette a legszomorúbbá. Megoldotta viccesen másnap, és úgy értékelte, hogy egy katasztrófasorozat végére tett pontot ezzel.
Amúgy olyan szeretnivaló. Reggel, letipeg a pizsijében, hangosan jó reggelt kíván és felteszi a vizet a kávénak. Amíg forr a víz, minket abajgat. Ez a reggeli szertartásunk:).
És nagyon szeret mindennek ellenére itt lakni. Velünk:). Mindig azt mondja, hogy hallgassuk a madarakat. És tényleg, amióta hosszabbak a nappalok, zeng-bong a kertünk! Ahhh, a cseresznyefa környéke, mint a Fradipálya teltház után. Csupa szotyi-maghéj minden. Ott van ugyanis a madáretető (Birdy-drive), és ezek a kis hálátlan csivitelők kieszik a puha magbelet a szotyiból, aztán meg kiköpik a héjját. Micsoda modor! Nem úgy, mint én, aki a tányérját úgy elmosogatja, hogy Füli nézegetheti magát benne, annyira csillog!
Most, hogy remélhetőleg vége a sárszezonnak, hétvégente, amikor nem rohan a Gazdi, felmegyünk a Pilisbe futni. Cirkuszolok az autó körül unos-untalan, hogy hadd szálljak már be, Füli meg ÚÚÚÚzik, hogy induljunk már! A Gazdi meg unos-untalan fegyelmez bennünket. Hogy csend legyen, ne verjétek fel a környéket, hagyjátok már abba! És mi a legújabb? Hogy Robi bácsi – tudjátok, a feketehajú kutyatréner – azt tanácsolta a Gazdámnak, hogy vegye elő a vizespalackot a fegyelmezési tárházból. Igen, igen, kihallottam a múltkori telefonbeszélgetésből! Balekok! Ezek azt hiszik, nem értem és pláne nem hallom? Mindegy is. Mindenki magából indul ki… Szóval, nem tökéletes itt sem minden, mert nem mindig csinálhatom azt, amit akarok, és a keretekbe való beszorítás igazán nem az én műfajom, de ez van, be akarnak törni, majd meglátjuk, meddig jutnak:).
Szóval futunk az erdőben, elfutunk a tisztásig, ahol egy csomó színes vonal van, meg térképek, hogy melyik út hová vezet, innen fordulunk vissza a kiindulópontig. De a múltkor annyira elnézte, hogy egy teljesen más útra tévedtünk és kijutottunk egy aszfaltos útra (messze nem volt olyan illatos és puha, mint ahol elindultunk), az a sok fura kétkerekû tekert itt és állandóan engem kerülgettek. Ott is futottunk egy kicsit, aztán meg sokat, mert nem találtunk vissza. Megkérdezte a kétkerekûeket is, akik szokásukhoz híven nagyképűen közölték velünk, hogy ők itt minden fát ismernek, nekik térkép sem kell, de hogy hol van Pismány, arról nem hallottak! Ahhhha, de egy orrukat fennhordó bagázs! Ezen még én is felhúztam magam! És közben vakargatták a szakállam, meg a fülem, Füli meg állt nyugodtan és várta a végkifejletet. Mi is picit elvétettük az irányt, ami tudom, hogy nem méltó hozzánk, de annyi más illat kötött le bennünket a tavaszi erdőben! No meg így még többet kirándultunk, hihihihi. De éreztem, hogy egyre idegesebb a Gazdi, mert félt, hogy nagyon máshol lyukadunk ki, mint ahol kellene. De aztán bátor volt és merész, egy ponton visszakanyarodtunk errôl a kemény, furcsa-szagú útról a puha erdeire, fel a hegynek, és csak visszataláltunk a sárga-csíkos útra. Így az egy órás futásból kettő lett, és nagyon megéheztünk, de a reggeli után (ami Délre csúszott), igazán jó volt heverészni a virágillatú napsütésben.
Másnap is elindultunk és másnap is eltévedtünk:). Pedig most nagyon koncentrált, hogy megjegyezze, melyik mintás úton kell jönni és menni. De képes még magát is meggyőzni arról, hogy a csíkos úton jöttünk, amikor az elején direkt mondogatta, hogy a keresztes útat kell figyelni:D. Megint teljesen elkavarodtunk, de úgy, hogy még a turistaútról is lejöttünk. Bezzeg mi, de élveztük! Árkon-bokron, friss rókaillat, kész parfűmgyár ilyenkor az erdő! Fel-le, le-fel, kidőlt fákon át, friss rügyű ágakon keresztül. Láttam a riadalmat a szemében, ahogy éjszaka hallgatjuk a helikopter zúgását és kiabálunk fényjelzésekre, hogy „- Itt vagyunk, itt vagyuuuuunk”! De aztán visszakúsztunk addig, amíg az utolsó keresztes jelet láttuk utunkon, addig meg a Duna vonalát követtük fentről, a hegygerincen. Ez az egy, amit nem vétettünk el, még szerencse, hogy ilyen széles folyó!:). Behh, de nagy megkönnyebbülés volt, amikor az út végén megpillantottuk az autónkat és a reggelink ismét belátható távolságba került! Megint a dupláját sportolta, mint tervezte, így mi is.
… Hát, ezért nem lett a Gazdink tájfutó:).
… folytatása követketik…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: